2025 február 12:
Gyertyafényes vacsora Győrben a gyülekezetünk szervezésében. Rágási nehézségeim vannak, nem bírom a fejem tartani, lóg a bal szemhéjam. A kocsit Judit vezeti haza, mert képtelen lettem volna rá.
Február 13-án:
Bemegyek dolgozni fél 6-ra. Alig volt feldolgozni való anyag, de álig végeztem vele nyolc óráig, a nyitásig. Fél 10-kor a főnököm leváltott, s hazaküldött azzal, hogy menjek orvoshoz.
Mentünk orvoshoz. Irány a sürgősségi osztály. Kb másfél óra leforgása alatt részem volt koponya CT-ben, csináltak laborvizsgálatot, volt egy neurológiai konzílium, kaptam gyógyszert, s felkísértek az osztályra azzal, hogy vendégszeretetüket fogom élvezni, míg ki nem vizsgálnak tetőtől talpig.
Másnap folytatódott egy mellkasi CT, újabb vérvétel, amit vittek azonnal Budapestre. Volt néhány főorvosi vizit, s ott gondolkodtak hangosan az ágyam mellett. Közben a gyógyszerek mennyisége az egyre növekedett…
Ez a néhány nap a kórházban valóságos fordulópont volt az életemben. A diagnózis, amit közben megtudtam, elég vészjóslóan hangzott. Gyógyíthatatlan betegség, folyamatos orvosi felügyelettel, gyógyszerszedéssel.
Az elkövetkező néhány hónapban kéthetente, háromhetente, havonta vért vettek, vizsgálták, alakították a gyógyszereket. A héten elkezdődött a leszázalékolás folyamata.
Orvosok, akikkel kapcsolatba kerültem, többen tettek fel célzó kérdéseket a leszázalékolással kapcsolatban. Az, hogy a kezelőorvosom céloz rá, ezt még megemésztettem, de az üzemorvos nyílt kérdése összezavart. Ő nyíltan megkérdezte, hogy mikor akarom a leszázalékolást.
Ennyire komoly a baj? Én nem vettem ezt annyira vészesnek. A gyógyszerhalmaz mellett túrhetően éreztem magam, bár meglehetősen fáradékony voltam.
Ezek a puszta tények.
S most várom a bizottsági döntést. Állítólag személyesen nem is kell eléjük állni...